Utolsó pillanatok

Sirius/Regulus slash, tehát így vigyázni. Komor, szomorú, és a figyelmeztetésnek megfelelő vég. Ha ezek után elolvasod, légyszi írj - akkor is, ha elvetemültnek tartasz :). A bétázást köszönöm ENIELNEK!!! :* Jó olvasást!

Itt állok ez előtt a kőedény előtt, és a benne kavargó, élénkzöld mérget figyelem. Mégis csak a te arcodat látom magam előtt. Szemed most boldogan nevet rám, ajkadon kedves mosoly játszik – úgy látlak, ahogy mindig szerettelek volna. Gyűlölet nélkül, undor nélkül… szerelmesen.

Emlékszem, mi vezetett ide. Még iskolások voltunk. Te hetedéves, én csak ötödikes. Akkor romlott el minden.

Az ágyamon feküdtem, és az aznapi eseményekre gondoltam. Csúnyán összevesztünk. Az egész iskola előtt. Azt mondtad, utálsz velem egy levegőt szívni, megvádoltál, hogy én vagyok a „mama pici fia”, hogy undorító vagyok, egy féreg, egy talpnyaló. Fogalmad sem volt, mennyre fájt ez.

Ott tespedtem a mardekáros hálótermemben, a többiek még sehol. Rajtad töprengtem. Hogy miért is kellett ennek így lennie? Miért vagyunk testvérek? Te soha nem tartoztál a Black-családba, szerencsére. Bárcsak tényleg ne kötne össze minket a vér! Akkor talán nem lenne bűn, amit érzek. Amit irántad érzek, ami túlhaladja a barátság, de még a testvéri szeretet határait is.

Régen is fájt, hogy megromlott a kapcsolatunk, de akkor még nem tudtam, hogy szerelmes vagyok beléd. Akkor még nem serdültem, és álmaim sem voltak forróak. De már elértem ebbe a korba, és eljöttek azok a kamaszkori éjszakák, sajgó öllel ébredtem, sokszor. Abban különböztek az én álmaim a hálótársaimétól, vagy bárki másétól, hogy én téged láttalak magam előtt, a testvéremet, téged éreztelek magamban, és olyan csodálatos voltál!

Először persze megijedtem, és próbáltam bebizonyítani magamnak, hogy annyit se jelentesz nekem, mint a kosz a cipőm talpán. Kinevettelek, harcoltam ellened, üvöltöttem veled, és te készségesen viszonoztad ezt. De tudtam, hogy nem normális, ha ezektől az alkalmaktól csak még rosszabbul vagyok. Egy idő után feladtam, és kénytelen voltam elfogadni, hogy akarlak.

Talán nem hiányoznál annyira, ha még szóba állnánk egymással, de már rég nem is beszéltünk igazán. Csak kiabáltunk, és veszekedtünk. Azóta vagy ilyen rideg velem, amióta a Mardekárba kerültem. Eleinte engem is bántott, és én is szurkáltalak, amiért griffendéles voltál. A barátaid miatt. Magad miatt. Egyre távolabb kerültünk egymástól. Nyaranta bezárkóztál a szobádba, pedig kisebb korunkban mindig együtt aludtunk, olvastál nekem, magadhoz öleltél… Nappal együtt lézengtünk a sötét házban, s ha tudtam, kikönyörögtem anyánktól, hogy sétálhassunk az utcán.

Már nem öleltél meg, nem meséltél nekem a Roxfortról, nem olvastál a vastag, régi mesekönyvekből, amik a szekrényed mélyén pihentek, mióta apánk el akarta égetni őket. Már nem vágytál velem lenni, pedig én úgy szerettem volna. Ebben persze én is hibás voltam, de… neked sem kellett volna csak azért így bánnod velem, mert abba az ostoba házba kerültem.

Ez az állapot nem volt túl jó, de jobb volt, mint most. Mikor előző nyáron elszöktél otthonról, minden megváltozott. Anyáék még inkább engem akartak örökösnek, azóta várták, hogy tegyek valamit… és meg kellett tennem… de nem akartam. Nem akartam halálfaló lenni, mert tudtam, akkor nem láthatlak többé.

Mióta elszöktél, folyamatosan rettegtem, hogy a szüleink megunják a várakozást. Különös, hogy pont te védtél meg engem, amíg velünk laktál, pont te voltál a bástyám. És elvesztettelek. Ha tudtam volna, hogy elmész, megpróbáltalak volna megállítani. Bárhogyan.

Akkor még távolabb éreztelek magamtól, mint addig bármikor. Nem a fizikai távolság fájt, a lelki. Talán mindvégig, évekig abban reménykedtem, az egész csak a családunknak szóló színjáték, és te valójában szeretsz engem és ugyanúgy vágyod az együtt töltött estéinket, mint én. Ha nem is ugyanazért, mint én. A szökésed azonban rádöbbentett, hogy mindent komolyan gondoltál.

Jaj, Sirius, miért?

Bárcsak másképpen alakult volna! Bárcsak lett volna bátorságom, hogy én is elszökjek! Bár olyan lettem volna, mint te! Akkor talán szeretnél engem.

Fanyar mosolyt villantok a zöld folyadékra. Sipor dermedten figyel engem, szerintem tudja, mi következik. Szegény Sipor! Az egész családban csak én törődöm vele, szinte bűntudatom van, hogy elhagyom. De ez az egyetlen esélyem. Hiszen évekkel ezelőtt világosan megmondtad, nem szeretsz, főleg hogy egy mocskos halálfaló vagyok.

Nem sokkal azután az elmélkedős eset után történt. Karácsony volt. Utolsó karácsonyod a Roxfortban. Nem mentél haza, nem volt hova menned. Potter persze hívott téged, de visszautasítottad. Ezt nem igazán értettem.

Tudtam, hogy Potter több volt neked, mint a barátod. Szeretők voltatok. Ezt persze senki nem tudta, talán még a másik két barátod sem, csak én. Hogy mennyire volt mély ez a kapcsolat, arról fogalmam sincs. Őszintén, nem is akartam megtudni. De azt láttam, mennyire kedvetlen voltál. Potter összejött azzal a vörössel, ettől volt hangos az egész iskola. Még a mardekáros lányok is róluk pletykáltak, ha nem is mindig olyan elismerően, mint inkább undorodva.

Talán ezért nem akartál vele menni. Talán neked jobban fájt, mint neki. Gyűlöltem Pottert miatta. Nem, nem is csak ezért, azért is, mert őt jobban szeretted, mint engem. Már akkor is féltékeny voltam rá, mikor még nem voltam szerelmes. A testvérem voltál, ennek ellenére veszekedtél velem, ővele viszont nevettél, törődtél, figyeltél rá. Folyton együtt lézengtetek. Mióta szerelemmel szeretlek, csak mégjobban fájt. Azóta már nem csak arra vágytam, hogy az én vállamat karold át az övé helyett, hanem hogy engem tegyél a magadévá, helyette.

Mert mindig te voltál felül, nem ő. Hogy honnan tudom? Egyik éjjel utánad mentem. A parkban várt rád. Szeretkeztetek. És igen, azt akartam, hogy valami ismeretlen varázslat váratlanul kicseréljen Potterre engem, és az én testem rángjon, reszkessen a tiéd alatt. Féltékenységemet az sem enyhítette, hogy életemben először teljesen meztelenül láttalak. Sőt, csak még nagyobb volt a kín – olyan gyönyörű voltál, mindig is az leszel. Csodálatos.

Merengésemből fura hang szakított ki. Ha nem lettem volna egyedül a klubban, talán észre sem veszem, de karácsony lévén sokan hazamentek, még tőlünk is. Én csak azért maradtam, hogy ne legyél egyedül. Anyáéknak azt hazudtam, a barátaim kérték. Bíztak bennem, és reméltem, hogy nem tudják meg, hogy miattad nem mentem haza én sem. Nem mintha mertelek volna keresni, hogy tényleg ne legyél magányos.

Odakintről hallottam valami neszezést. Először csak vállat vontam, minden bizonnyal valami semmiség… Mrs Norris járőrözik, vagy Hóborc rongálja a falakat. Aztán mégis felkeltem, és kimentem a folyosóra. Iszonyú hideg és sötét volt, alig gyújtottak fáklyákat. Talán ezért sem vettem észre rögtön…

Nem vettelek észre, ahogy a földön kuporogtál. Teljesen megdöbbentem, mikor megláttam az alakodat. Azonnal felismertelek, hiszen folyton te jártál a fejemben, akkor is, mikor nem kellene. Fogalmam sem volt, mit keresel ezen a folyosón, főleg ilyenkor. Azt hittem, rajtam kívül már nincs ébren senki az iskolában.

Tétován léptem hozzád, de azonnal sejteni kezdtem a választ. Áradt belőled a cigarettaszag. A kocsmában járhattál. Hajad nedvesen csillogott a gyér fényben, nyilván nem vittél sapkát, pedig odakint szaporán esik a hó. Ruháid is vizesek és ziláltak voltak, mintha megtépázott volna valami vadállat. Tehát a széllel sem számoltál.

Eztán pedig az is értelmet nyert, miért éppen ezen a folyosón ücsörögsz. Csontrészeg voltál. Már nem csak a belőled áradó füstszagot éreztem, hanem a whiskyét is.

Felnéztél rám, arcod sápadt volt, orrodat ellenben vörösre csípte a jeges szél. Tekintetedet elködösítette a valószínűleg nagy mennyiségű alkohol. Vigyorogtál, majd integettél nekem. Ha kicsit jobb kedvemben lettem volna, talán elmosolyodom rajta. De én remegtem belül az aggodalomtól. Ugyanis régebbről még emlékeztem rá, milyen is voltál egy kiadós sírás után. Mint most. A szemeid kissé feldagadtak s vörösek voltak, arcodon halvány csíkok jelezték a könnyek útját. Mi boríthatott ki ennyire?

Letérdeltem hozzád, és a hideg arcodra tettem tenyeremet. Más esetben ezt nem hagytad volna, de most fel sem ismertél.

- Te aztán elintézted magad – motyogtam halkan, mire felkuncogtál.

- Sak… ittam egy piszit… - Majd csuklottál, és újra nevetgéltél. Kába tekinteted mindig visszarebbent rám, valahányszor elkalandoztál, de figyelmed nehezen összpontosult.

Nem tudtam, mit tegyek veled. Féltem megkérdezni tőled a Griffendél jelszavát, hátha mégis magadhoz térsz, és megvádolsz, hogy be akartam törni hozzátok. Meg aztán el sem bírtalak volna. Túl messze van a hetedik emelet a pincétől. Gondolhattam volna varázslásra is, de akkor megint megeshet, hogy magadhoz térsz, és nem szerencsés, ha azt látod, hogy pálcát fogok rád.

Hónod alá nyúltam, és szigorúan csak a számon vettem levegőt, mert iszonyúan tömény cigarettaszagod volt. Kavargott tőle a gyomrom. Mégis felhúztalak, nem hagyhattalak ott feküdni, nehogy megfázz a vizes ruháidban. Nehezebb voltál, mint gondoltam. Alig értem be veled a klubhelyiségünkbe, már le is kellett hogy eresszelek a földre. Megadóan csüccsentél a lábamhoz, megint nevetgéltél, és fel sem fogtad, hol vagy. Jaj, vajon mi késztetett erre téged? Ennyire sosem voltál felelőtlen.

Egy frissítőbűbájt azért mondtam rád, hogy ne legyél annyira büdös. A fürdőig nem tudtalak volna elvonszolni. Egyébként sem akartalak ruha nélkül látni.

Lefektettelek a kanapéra, és tettem fát a kandallóba, hogy nagyobbak legyenek a lángok. Jeges volt a bőröd, és még mindig reszkettél, pedig már szárazak és melegek voltak a ruháid.

- Sirius – térdeltem eléd, mire egy halk hümmögéssel felém fordultál, s nagy nehezen a szemembe néztél. – Tudod, ki vagyok?

Azt reméltem, talán ha megerőlteted magad, felismersz és magadhoz térsz. Igaz, akkor azonnal felpattantál és otthagytál volna egyedül, de nem volt könnyű ilyen állapotban látnom téged. Akkor inkább menj, csak ne felejts el engem.

Kissé lila ajkaidon mosoly vibrált, szemöldöködet összevontad, és láthatóan erősen koncentráltál. Tekinteted arcomat fürkészte, és egyre komolyabban figyeltél. Tudtam, hogy jó nyomon jársz, hogy hamarosan feléledsz, de akkor…

Széles mosoly terült szét arcodon, s kuncogás szakadt fel belőled.

- Szépfiú vagy.

Forróság áramlott végig rajtam, és szégyenlősen elfordultam. Ritkán kaptam ilyen bókot, és tőled százszor többet is ért, mint bárkitől. Ám mielőtt összeszedtem volna magam, újabb hullám öntött el, s igen nagy hatást gyakorolt ölemre: megláttam nadrágodon azt az egyre növekvő dudort, ami igazolta, mennyire komolyan gondoltad, amit mondtál.

Talán sosem éreztem magam annyira zavarban, mint akkor. Távolabb akartam húzódni, és elterelni valamivel a figyelmedet, de ezúttal az túl erős volt, nem hagytad. Karod felemelkedett, ujjaid tarkómra csúsztak, és pár pillanat múlva már arra eszméltem, hogy fölötted könyökölök, és ajkad alig egy arasznyira van az enyémtől.

Megremegtem, és próbáltam felkelni, de kezeid megragadták vállamat, és lehúztál magadhoz. Kiáltásra nyílt a szám, amit te rögtön kihasználtál. Nyelved becsusszant ajkaim közé, és magáénak követelt mindent. Teljesen elbódultam a közelségedtől, és hiába villogott agyam mélyén a figyelmeztetés, hogy nem szabad, nem érdekelt. Olyan rég vágytam erre, rád.

Hirtelen nagyon felélénkültél, alig tudtam követni, mit művelsz, éppen csak felfogtam, hogy leszakítod rólam az ingemet, hogy kigombolod túl szűkké vált nadrágomat, hogy saját magadat igyekszel fél kézzel vetkőztetni. Tehetetlennek és lustának éreztem magam, béklyóba zárt a forróság, a szenvedélyed, csak arra voltam képes, hogy nyöszörögjek, valahányszor lázasan végigsimítottál meztelen gerincemen. Ajkad elszakadt az enyémtől, s nyakamat harapdáltad, nyelved vadul ízlelgette bőrömet, mire újabb és újabb forró hullámok szaladtak végig rajtam. Álmaimban sem volt soha ilyen csodálatos.

Egy pillanatra megálltál, de mielőtt ezt értelmeztem volna kábult elmémmel, már folytattad is.
Egyetlen mozdulattal fordítottál magad alá. Én kerültem a puha kanapéra, mely besüppedt alattam, s te könyököltél felettem. Lábaim már régen derekadat ölelték, s bár rajtad még nadrág volt, éreztem heves gerjedelmedet. Férfiasságom lüktetve szorult hasadhoz, felnyögtem és megfeszültem. Kigomboltad saját sliccedet is, és a térdedig sikerült letolnod a zavaró ruhadarabot magadról.

- Sirius – ziháltam, bár egyáltalán nem volt olyan figyelmeztető hangom, mint szerettem volna. Jobb kezed válaszul lesiklott rajtam, egészen heréimig, mire megint felnyögtem. – Sirius, kérlek…

Ajkaid hallgattattak el, maguk közé szívták nyelvemet, harapdáltál, csókoltál, simogattál, közben pedig egyik ujjad már bennem is volt odalent. Elakadt a lélegzetem az érzéstől. Egyáltalán nem okoztál fájdalmat, de annyira új volt minden, kicsit idegen is. Feléledt bennem valami ösztönös ijedség, de elég volt élénk, vágytól égő szemedbe pillantanom, máris tovaillant az érzést. Tudtam, hogy vigyázni fogsz rám. Nyakadba karoltam, és válladra hajtottam a fejem. Ezt beleegyezésnek vehetted, mert kihúztad belőlem ujjadat, hogy férfiasságoddal helyettesítsd.

Megremegtem, mikor belém hatoltál. Ez már sokkal fájdalmasabb élmény volt. Könnybe lábadt szememet összeszorítottam, nehogy azt olvasd ki belőle, már nem is akarlak, pedig hirtelen sokkal jobban szerettem volna, ha visszavonulsz. Azt sejtettem, hogy elsőre nem kellemes, de… Vajon Potternek is ennyire fájt?

Csalódottság áradt el bennem a másik fiú gondolatára, amit te is megérezhettél. Megálltál, és kedves, lágy csókokkal illettél, tenyered sem lázasan, inkább nyugtatón siklott rajtam. Libabőrös lettem tőle, s a fájdalom kezdett alább hagyni bennem, ahogy újra elborított az iménti vágy. Pottert is elűztem elmémből, hogy ne zavarhasson meg minket.

Csípőd lassan mozdult, nehogy fájdalmat okozz. Felsóhajtottam, ezúttal a gyönyörtől, mire újra mozdultál, majd megint, és megint. Én is bekapcsolódtam a mozgásba, s hamarosan már együtt ringtunk, egyre gyorsabban és gyorsabban. Ölembe kíméletlen szorítás nyilallt, s tudtam, hogy hamarosan vége. Megpróbáltam a tudtodra adni, de nem sikerült. Annyira elragadott minket a hév, hogy már semmire nem voltunk képesek.

Először megdermedtem, majd vakító fényár telepedett szememre, fülemben szaporán dobolt a vér, mellkasom is gyorsan süllyedt s emelkedett. Hallottam, ahogy felnyögsz, és éreztem magamba ömleni szenvedélyedet, majd te is elernyedtél. Még mindig derekadat öleltem lábaimmal, mikor lefordultál rólam. Nem jutottál messzire, sőt, ugyanúgy öleltél magadhoz.

Nyakadhoz hajoltam, és igyekeztem nem gondolni semmire, pedig ahogy egyre jobban magamhoz tértem, tudatosult bennem, mit is tettünk az imént. Le sem lehet írni, mennyire élveztem, ugyanakkor rettentően fájt is. Tudtam, ha holnap felébredsz, már nem emlékszel rá. Megint gyűlölni fogsz.

Bár talán jobb így. A testvéred vagyok, nyilván magadtól is undorodtál volna, ha rájössz, hogy szeretkeztünk.

- Szeretlek – motyogtam mégis, remegő szájjal. Nem akartam elsírni magam, de már alig láttam a könnyeimtől.

- Én is szeretlek – hallottam meg dörmögő hangodat, mire felkaptam a fejemet, és rád néztem. Szemed csukva volt, sötét pilláid megrebbentek… már aludtál. De legalább így nem láttad az arcomon lecsorgó könnyeket.

Persze másnap reggel már ruhában ébredtél. Tisztes távolságban ültem tőled. Először megdöbbentél, majd nekem támadtál, hogy mit keresek melletted. Tudtam, hogy így reagálsz, de azért még fájt. Kiabálva vágtam vissza, mire te még jobban üvöltöttél velem. Már arra sem emlékszem, mit vágtunk megint egymás fejéhez. De azt tudom, hogy végződött az egész.

- Gyűlöllek, érted? – mondtad undorodva. – Nem akarom, hogy segíts rajtam, és semmi közöd hozzá, mit csináltam tegnap. Semmi nem köt össze minket…

- Csak hogy testvérek vagyunk – vágtam a szavadba, de szerencsére csak a düh érződött hangomból, a fájdalom nem. Megdöbbentél, de hamar visszavágtál. Arcodról csak úgy sütött a gúny.

- Az nem jelent semmit. Nem kötelező szeretnünk egymást, és én nem is tudlak. Hogy is tudnék egy ilyen gyűlöletes halálfaló-palántát szeretni, mi? Undorodom tőled, és az lesz a legjobb, ha nem is szólsz hozzám soha többé.

Azzal kinyargaltál a klubból, nyilván, hogy a saját házadéba menekülj. Én pedig rájöttem, hogy már az sem lenne elég, ha megszöknék otthonról, mint te. Már csak a halálommal bizonyíthatom be, hogy hozzád tartozom.

Ezért vagyok most itt. Ezért kell meginnom ezt a mérget. Ha a Sötét Nagyúr rájön – talán már tudja is -, hogy elloptam valamit, ami fontos a számára, akkor majd elkürtöli a halálfalóinak, hogy elárultam őket. S talán azt is, hogy hogyan. Akkor a kémeitek egyike, Piton vagy az a patkány Pettigrew elmondja neked.

Mégis, tudom, hogy nem lesz így. Reménytelen. Piton előbb ölné meg magát, minthogy örömet szerezzen neked valami módon. Pettigrew-nak nem ismerem az indítékait, miért állt be közéjük – talán nem is kémkedni – de túl gyáva lesz megemlíteni neked.

Sipornak pedig megtiltottam. Még anyánknak sem szólhat, de ha szólna is, az semmit nem jelent, nem tudnád meg, rá sem hederítesz a Blackekre. Rám sem.

Fájdalmas sóhajjal emelem fel az ezüstkelyhet, melyet még otthon tettem zsebre. Gond nélkül át tudom szelni vele a bájital védőbűbájait. Remeg a kezem, de meg kell tennem.

Az első kortynak látszólag semmi hatása nincs. Íztelen, szagtalan folyadék, hűvös, és még nyugtatónak is lehetne mondani. Ám pár perc elteltével váratlanul mintha tüzes marok ragadná meg agyamat, majd eszembe jutsz te, negyedéves korodban. A gyengélkedőn feküdtél, már jó pár napja, valami őrültséget műveltetek Potterrel, mert mindkettőtök szőrös volt, mint valami állat. Madam Pomfrey még nekem sem árulta el, mi történt veled.

Az aggodalom, a fájdalom, a kétségbeesés most kétszeres erővel tör rám, a lélegzetem is elakad tőle. Mellkasom teljesen összeszorul, próbálom elűzni ezt az emléket, és a korábbiakra gondolni, melyek még kellemesek voltak, de nehezen megy.

Lassanként térek magamhoz. Nem emlékszem rá, hogyan kerültem a földre, de nem is érdekel túlzottan. Sipor itt rikácsol a közelemben, nem tud mit tenni értem, csak sirat, és könyörög, hogy hagyjam abba.

De nem lehet. A következő kortyot is le kell nyelnem. Tudom, hogy csak még szörnyűbb lesz. Inkább gyorsítok a tempón. Remélem, ha nem hagyok időt az italnak hatni, akkor könnyebben viselem. Két, három, négy pohár. Már az ötödik következik, mikor lábaim összecsuklanak alattam. Testi fájdalmaim nem lettek volna, ha nem jutsz eszembe te, és minden esemény, mely rosszul esett nekem. Amivel fájdalmat okoztál.

Legyűröm az utolsó pohár italt is, megragadom az aranylóan felcsillanó láncot, és lecsúszom a kőtál tövébe. Forog velem a világ, öklendezem, és igen, sírok is. Annyira szeretném, ha itt lennél velem. A hiányod sokszoros erővel támad rám, és hirtelen minden reményem elszáll, hogy valaha megbocsátasz nekem. Ha nem is szeretnél engem szerelemmel… testvérként annyira szeretném!

- Sirius! – kiáltom bele a néma üregbe, hangom visszaverődik a nedves, sötétbe vesző falakról. Sipor itt téblábol mellettem, de nem tud mit tenni. Szokatlan nyugalom árad el bennem, s ettől megijedtem. Tudom, hogy most meg fogok halni, és félek. Nem akarok menni. Veled akarok maradni.

- Sirius! – szakad ki belőlem újra, és nem szégyellem, hogy felsírok, mint valami kisgyerek. Annyira félek nélküled, úgy szeretném, ha váratlanul megjelennél mellettem, és megsimogatnál, azt mondanád, minden rendben lesz. Annyira remélem, hogy érzed, baj van, hogy utánam szaladsz, megkeresel. De valami azt súgja, tényleg nem szeretsz már annyira sem, hogy érezd a kétségbeesésemet. Nem tudod, hogy itt vagyok, hogy meghalok, mert már nem szeretsz hozzá eléggé.

- Sir…Sirius – hüppögöm elkeseredve, de nem jössz. Már hiába minden. Még látom, érzem, ahogy Sipor vizet locsol rám, de nem tudok felkelni többé. Nem is akarok, hiszen nem lenne értelme. Örökre elvesztettelek. Lassan beborít engem a sötétség, s kiröppen a fejemből minden gondolat. Már nem számít.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés